Az idő olyan, mint a száraz, tengerparti homok. Az ember belemarkol, de bármilyen erősen tartja is, lassan kiszóródik a kezei közül. Próbáljuk valahogy meghosszabbítani a jó pillanatokat, de mindig elmúlnak, helyén csak az emlék marad. Hiába próbáljuk siettetni, ha rossz dolog történik, szinte ólomlábakon jár. Az idő relatív. Mást jelent egy óra egy kisgyereknek, egy tinédzsernek, egy egyetemistának és egy felnőttnek. A legelőször említett személy még nem tudja, hogy hatvan percről van szó. Neki saját órája van, úgy osztja be, hogy reggeli, óvoda, játék, vacsora, fürdés, és alvás. A nagyobbak már tudják mit jelent, úgy érzik, hogy mintha sokkal rövidebb lenne az az időtartam, amit régen soknak éreztek. Én is így érzem. Régen egy rendes film hosszú volt, most meg úgy érzem, hogy egy szempillantás alatt vége lett. Mintha megváltoztak volna a dolgok, felgyorsultak, rohannak és nem állnak meg...
Olyan, mintha a régi ráérősség, amit úgy szerettem, eltűnt volna...
