Szeretek tervezni. Megnyugtat, ha minden helyzetre van egy mód, ahogy kezelni tudom. Ezért volt annyira nehéz az elmúlt egy év. Fogalmam sem volt mire számíthatok pontosan. A szakadék szélére sodródtam és egyáltalán nem volt szép onnan a látvány.
A legnehezebb ebben, hogy aki nem élte át, nem értheti teljesen. Milyen érzés úgy bemenni vizsgázni, hogy nincs több lehetőség? Úgy leülni az előzetes teszthez, hogy ez ennyiszer nem sikerült... Ez a földi pokol egyik különleges bugyra, amit hiába magyaráztam a barátaimnak, nem értették. Nekik nem történt egy hatalmas törés az életükben. Ők mentek tovább az úton, nagyobb nehézség nélkül.
Tisztán emlékszem, ahogy ott ülök az utolsó napon, remegek az idegtől és szorongatom a tollamat. Aztán arra, ahogy beszélgetek a többiekkel. Talán meglesz. Lehet vizsgázhatok.
Majd sikerül minden és én alig akarom elhinni, annyira boldog vagyok, hogy a felhők között szállok lélekben.
Ennek az egésznek hatása van az emberre. Visszatekintve az előtte lévő éveimre, utólag felelőtlennek és lazának tűnik minden cselekedetem. Talán megfontoltabbá, bölcsebbé tett ez a dolog? Vagy idegbeteggé, bizonytalanná és depresszióssá? Inkább ráébresztett, hogy nem érdemes a múltban élni és ezért tönkretenni a jövőnket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése