5 évvel később

Szia! 

Igen, a cím teljesen úgy hangzik, mint egy regény epilógusa. Az a helyzet, hogy khm... eltelt öt év a legutóbbi posztom óta ezen a blogomon. Még találtam egy piszkozatot arról, hogy 22 éves lettem és mivel facebookon elrejtettem a születésnapomat, senkinek nem jutott eszébe felköszönteni a családomon kívül. Á, régi szép idők. Mondjuk örülök, hogy most már ilyesmi egyáltalán nem érint olyan rosszul, mint annak idején. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem szégyenérzet, hogy erről az oldalról teljesen elfeledkeztem az utóbbi években. Most, hogy végre valahára befejeztem az egyetem nevezetű kalandsorozatot, több szabadidőm lévén nagy nosztalgiázásokba fogtam. Ez azt jelenti, hogy gportálon, blogspoton és wordpressen portyáztam, majd egyik még aktívabb oldal cseréi között megláttam a Cora nevet, ami valahogy ismerősen csengett.  Rákattintva rájöttem, hogy hűha ez én vagyok, de kínos, hogy nem is emlékeztem rá, illetve milyen rendes volt az illetőtől, hogy nem szedett le azóta sem. Különben most nem lennék itt, hogy bepötyögjem ezt a bejegyzést.

Mentségemre szóljon, hogy ezen a blogon van kemény 4 nyilvános poszt, mondjuk köztük van az egyik legszemélyesebb (Azt hittem barát, pedig csak ismerős...), amit valaha közzétettem, szóval a mérleg nyelve nem billen egyik oldal felé sem.

Okkal kérdezhetnéd, hogy mit keresek itt, ennyi idő után, mi a célom ezzel a bejegyzéssel? Nos, az a "ragyogó" ötletem támadt, hogy az összes posztot, amit az elmúlt években nyilvánosságra hoztam és az internet berkeiben megvannak valahol, még mindig egyetértek velük, úgy ahogy van esetleg kicsit frissítve ezen az oldalon fogom, az eredeti dátum szerint közzétenni. Azért itt, mert amikor megláttam a címet, hogy széllel szemben szállni, újra beleszerettem. Régiségek címkével fogom ellátni ezeket, hogy megkülönböztethető legyen a többi bejegyzéstől.

Ez egy kicsit más, mint eddig. Mindig menekültem a múlt elől, töröltem vagy piszkozattá állítottam vissza bejegyzéseket, hogy "tiszta lappal" kezdjek, aztán rá kellett döbbenni, hogy ezek nélkül nem lennék az, aki most ebben a pillanatban vagyok. 

Ez itt most nem egy epilógus, hanem egy prológus, életem könyvsorozatának második kötetében.

Szeretnék újra rendszeresebben írni, bármiről, ami érdekel.

Köszönöm, hogy elolvastad. 

Cora

Continue Reading...

Random bejegyzés

Rossz az internet, mint mindig.

Rengeteg dolgom lenne, mint mindig.

Igazából azért vagyok most itt, mert a szakdolgozatot is talán könnyebben kezdem el, ha előtte írok valami mást, bár nem tudom miről kellene mesélnem. Azon gondolkoztam, hogy kívülálló szemmel milyen unalmasnak tűnhet az életem. Az elmúlt egy héten nem tudom mi volt velem, de minden délután aludtam, és ma nem kellett bemenni, tegnap 17:40-től ma reggel 8-ig aludtam majdnem egyhuzamban. Talán kicsit lelkileg megviselt ez a hét. Túl sok volt az álmodozás, ami csak árt nekem, amúgyis már csak egy hét és vége. 

Nincsen semmi maradandó hobbim, ami miatt lelkesedhetnék, csak az egyetem van, a maga nyomasztó valóságával. Ezért is próbáltam múlt héten keresni valami animét, hátha feldobja a napjaimat. Bár mostanában már nem vagyok annyira lelkes, mert csak a manga reklámjának látom a többségét. A sztori egy részét feldolgozzák, a többihez meg olvasd el az eredeti alkotást. A mangaolvasáshoz meg több koncentrációra van szükség, hogy mindent észrevegyek a képen. Talán öregszem, nem való már nekem ilyesmi. :D

Aztán szembe jött velem a Link Click című kínai animációs sorozat, ami eredeti ötlet alapján készült el. Adott két szép?, magas srác, akik vissza tudnak utazni az időben egy fotón keresztül és kideríteni dolgokat, amiért a kliensek fizetnek. Eléggé érdekes koncepció volt, aztán az évad végére nagyon felpörögtek az események és most ott tartok, hogy tűkön ülve várhatom a második évadot, mert természetesen függővéggel fejeződött be a 11. rész. Az animációt is elég szépen kivitelezték ahhoz képest, hogy nem japán, hanem kínai. Az opening és ending meg annyira fülbemászó, hogy azóta is meg-meghallgatom.

Persze az interneten már nagyon össze akarják hozni a két főszereplőt. Én egyelőre nem látom, hogy BL lenne ennek a vége, inkább csak tényleg jóbarátoknak tűnnek egyelőre. (Bár elég keveset tudtunk meg, hogyan ismerték meg egymást.)

Befejeztem a Living no Matsunaga-san című mangát is, mert láttam, hogy a mangaka lezárta a történetet. Bár már több mint egy éve nem olvastam, érdekelt mit hoz ki belőle. Ha az ember eltekint a tényleg problémás korkülönbségtől, akkor egy cuki, vicces sztori marad. Azt nem értem, miért nem lehetett a lány az egész kezdetén egyetemista első éves, a srác meg 24. Semmi gond nem lett volna az egész "shared house" koncepcióval, és szerintem még mindig futhatna a történet, mert annyi lehetőség van ezekben a lányos, cuki sztorikban. A vége nagyon össze lett csapva, csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy mi történt a be nem mutatott ÉVEKBEN. Azért rajzolás elég szép volt ahhoz, hogy mégse bánjam, hogy nem hagytam befejezetlenül. 

Hát ennyi jutott erre a bejegyzésre, most megpróbálok valamit kezdeni a szakdolgozatommal, mert sajnos nincs egy láthatatlan emberke aki megírja helyettem azt az 50 ezer karaktert (szóköz nélkül). Már ha rágondolok, hogy ez összesen mennyi, rosszul leszek.

Continue Reading...