Kiszállok a kis, egyszemélyes tengerkék kocsikából. Az orra nevetségesen le van kerekítve, de a puha, süppedős kárpit kárpótolt ezért a hiányosságáért. Nem lehet mindenkinek menő, élénkpiros, lángnyelvekkel az oldalán. Valakinek az egyszerű jut, de ez nem jelenti, hogy az ne tudna ugyanúgy suhanni, vagy hihetetlen magasságokba törni.
Vázlatok sorakoznak a wordpress fiókomban. Hetente egy vagy két alkalommal feljövök ide, rákattintok az írás gombra és bámulom az üres szövegszerkesztőt, pedig tudom, hogy ebből most nem lesz semmi. Nincsenek szavak, vagy csak elfogytak, nem tudom. Aztán szépen lementi a weblap a nemlétező soraimat. Pedig gondolataim, ötleteim vannak, csak soha nem jutnak érvényre.
A minap találkoztam vele. Az az érdekes, hogy amikor kicsi voltam, volt egy ugyanilyen farkatlan gyík a kertben. Soha nem nőtt vissza a farka, pedig homályos és megkopott biológia tudásom szerint igenis vissza kellett volna. Lehet ez az ő leszármazottja és valami mutáció miatt nincsen, már ha ilyesmi lehetséges.
Amúgy figyelmeztettem, hogy ne kerüljön a macskák közelébe, mert akkor csúnya vége lesz (Igen, az anyamacska képes megenni, aztán kihányni. Pontosan olyan undorító, mint ahogy hangzik.) Másnap természetesen megfogta az egyik cica, szóval nekem kellett megmenteni és kitenni a fűre. Soha nem fogtam még hüllőt (sem békát, mert nem mertem hozzáérni) Olyan kis lábai vannak. :)
