Kiszállok a kis, egyszemélyes tengerkék kocsikából. Az orra nevetségesen le van kerekítve, de a puha, süppedős kárpit kárpótolt ezért a hiányosságáért. Nem lehet mindenkinek menő, élénkpiros, lángnyelvekkel az oldalán. Valakinek az egyszerű jut, de ez nem jelenti, hogy az ne tudna ugyanúgy suhanni, vagy hihetetlen magasságokba törni.
Kilépek a kis átmeneti kijáratként szolgáló fa boltív alatt, majd visszanézek. Látom az egész eddig megtett utamat, amely magaslatokkal, mély völgyekkel és hurokokkal tarkított. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak az emlékek. Á, itt tanultam meg biciklizni, ott tudtam meg a nyelvvizsgám eredményét, amott kaptam meg a jogosítványomat... Valahogy a jó dolgokat tisztábban tudom felidézni.
Ahogy pillantásom követi a síneket, azok egy magas és rendkívül sűrű, erdőben tűnnek el a szemeim elől. A jövőm. Sem a hosszát, sem semmi mást nem tudok kivenni belőle, mert eltakarják az óriásira nőtt tölgyfák. Majd csak akkor fogom meglátni, mi van arra, ha folytatom az utat.
Ez a pihenő a fejemben nem volt tervben, de úgy látszik, így kellett történnie. Kicsit fáj még, hogy az ismerőseim eltűntek előttem, ahogy a saját sínjükön tovaszáguldottak, mivel megszoktam, hogy egymás mellett haladtunk más-más hullámvölgyekkel. Hátramaradtam, de tudom előbb-utóbb szétvált volna az utunk.
Ez a kis szünet megváltoztat, rákényszerít, hogy végignézzek életemen. Sokszor. Míg fel nem dolgozom mindazt, ami eddig történt. Majd felelősségteljesebbé és érettebbé váljak.
Rádöbbentem, hogy az akadályok, amelyek a piros kocsikásoknak könnyebben vehetők, számomra nehézségeket okozhatnak, ezért erősebben kell hajtanom az emelkedőn, hogy feljussak a tetejére, különben visszazuhanok és kezdhetem elölről a magaslat leküzdését.
Lassan közeledik az idő, hogy visszaszálljak és folytassam az életem hullámvasútját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése