Általában jól be tudom sorolni, kire mennyire számíthatok. Alapkoncepcióm, hogy mindenkire mininálisan és akkor nincs pofára esés. Most mégis sikerült félreértenem a dolgokat és barátnak hinni egy közeli ismerőst. Ja, amúgy fiúról van szó. Azt hiszem anno Zoltánként utaltam rá.
Régi igazság, hogy a barátok elhagyják azt, akit a szerencse elhagy.
Charlotte Bronte
Kezdjük avval, hogy nem vagyok szerelmes belé. Nagyon sokáig mást szerettem, aztán végre túltettem magam rajta, és most élvezem a szabadságot.
Inkább ilyen érdekkapcsolat (volt) a miénk. Utólag végiggondolva én erőltettem ezt az egész "legyünk barátok" dolgot a születésnapi ajándékkal még tavaly. Bár számomra az búcsúajándék volt, de 'szerencsére' nem kellett búcsúzni.
Most el kell őt engednem. Teljesen érthető okokból. Nem is vagyok mérges rá, talán egy kicsit csalódott, hogy pont a legrosszabbkor hagy cserben. Nem mondom, hogy nem láttam előre, mert valahogy éreztem, hogy ez lesz, csak szerettem volna azt hinni, hogy végül nem lesz szükség az eltávolodásra. Hiszen az én szándékaim tiszták, és azok voltak mindig.
Egyszerűen jó volt vele beszélgetni és segített, hogy átbeszéltük a tananyagot. Boldog voltam, hogy nem kell az ismeretségi köröket újrajárni, mint a csoporttársaimmal, hanem egyszerűen mondhatok bármit. Sajnálom, hogy most ennek vége, mert ő így döntött, de nem kell aggódni, egész jó vagyok az ilyesmiben. Eltávolítom magamat, nem kell segítség, nem kell menekülni.
Szívből remélem és kívánom neki, hogy amikor majd évek múltán visszagondol erre, azt mondja majd, hogy jó döntést hozott és nem bánta meg, sőt megérte. Persze rosszul érint a dolog, valamilyen szinten elvesztettem egy fontosnak hitt embert, de nincs jogom haragudni, azért, mert ez a "viszony" csak az én fejemben volt baráti.
[Szóval nem mérgelődöm, de nem is felejtek, soha.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése